LE KRAFT

Először munka közben hallgattam meg. Üresnek tűnt. Nagy hiba volt ez a villámítélkezés: otthon, a fejhallgatót félredobva legyőzött és meggyőzött - hiába, a törzsi dobok nem hazudnak.

A Get Physical társalapító DJ T-ről tudni érdemes, hogy zenéi sosem voltak az egyértelműen örömhormonokra apelláló, uplifting klubdarabok között - még a legugrálósabb elektrohauzain is inkább valami nehezen megfogható, retrós sötétség üldögél, amit még a korai elektronikus műfajokra jellemző melankóliából menthetett át magának. Most megjelent második albuma, az Inner Jukebox esetében már az indítás (ami egyben a címadó track) is egy kisebb paradigmaváltást előlegez meg: lassú építőkockázás deephouse stílusjegyekkel, egy szótagnyi férfivokál-visszhanggal, nyárra hangolva. Aztán kissé ugyan másfelé kanyaradunk, mint arra a finomkodó belépő alapján gondolnánk, de nincs baj ezzel az iránnyal - főleg, ha az ösvényről a dzsungel felé térít el.

Minekután felfedeztem magamnak, hogy az 1982-es See You a Depeche Mode egyik legőszintébb, könnyzacskókat környékező (ám slágerstátuszig csak az anyaországban jutott) dala, felfedeztem azt is, hogy ez bizony hangulatában feltűnően közel jár egy másik kedvencemhez, a Datarock The Most Beautiful Girl címűjéhez, ami mindennek tetejében még hasonló témakört is dolgoz fel: a lányt, akit már nem kaphatunk meg. Ti látjátok az analógiát? 

A cím mindent elmond, a zongorista pedig Scott Bradlee.
Alant az újragondolt slágerek listája - jó mulatást :)
  
Dexy's Midnight Runners - Come on Eileen
Human League - Don't You Want Me Baby
Europe - The Final Countdown
Harold Faltermeyer - Axel F
Madonna - Material Girl
The Police - Every Breath You Take
Journey - Don't Stop Believin'
Bon Jovi - Living on a Prayer
Never Gonna Give You Up - You've Been Rickrolled! ( or Ragtimerolled?)
Bonnie Tyler - Total Eclipse of the Heart

És kiadta lemezen saját fantomjazz zenekara, a The Last Electro-Acoustic Space Jazz & Percussion Ensemble albumát. A Stones Throw cégérének számító "the bad kid" egy megszakítás nélküli, 44 perces zenefolyamot dobott össze (minden valószínűség szerint megint mélyről kibányászott hangmintákból) Summer Suite néven, ami egy korszakot hivatott lezárni.

Kicsivel bővebben a lemezről ide kattintva.

Az elektronikus zene mértékadó alkotói jelentették be az elmúlt napokban-hetekben, hogy új nagylemezt dobnak ki hamarosan. Köztük van az 1995 óta ellenállhatatlan hátradőlős zenéket felmutató francia űrpop-ambient duó, az Air: soron következő ötödik albumuk, a Love 2 már teljes egészében saját észak-párizsi stúdiójukban készül, és október 8-án várható a megjelenése az Astralwerksnél.

Szintén új lemez fortyog a kilencvenes évek hangzásvilágában ugyancsak jelentős lábnyomokat hagyó, számos álnév (Wagon Christ, Plug, és még sok más) alatt ténykedő Luke Vibert boszorkánykonyhájában: a hallgatnivaló We Hear You címen jön ki augusztusban a Planet Mu-nál, és az örökké kísérletező (ám ritkán hibázó) Luke maga így írta körül a koncepciót: "sajátos hangminták, kellemesen furcsa melódiák, nagy adag basszus és trutymós dobok... összekötve a pontokat Terry Riley, a dubstep és a hip hop között."

Nem vár őszig a zseniális Tom Jenkinson, vagyis Squarepusher sem. Az ember, aki többször is újraértelmezte a drum & basst, akit a Red Hot Chilli Peppers basszerosa, Flea nemes egyszerűséggel minden idők legnagyobb basszusgitárosának nevezett, tavaly novemberben pedig Budapesten is egy orbitális show-t adott, Solo Electric Bass címmel készül kiadni egy párizsi fellépése alkalmával élőben rögzített anyagot. Kuriózuma, hogy az egyetlen felhasznált zeneszerszám egy basszgitár, aminek megszólalását Jenkinson a végletekig és agyon-vissza manipulálta - ez kerül végül az albumra, de mindenféle utólagos stúdiómunka nélkül. A várható megjelenés dátuma augusztus 17, természetesen a Warpnál.

Na végre. A brooklyni ügyes fekete srác megemberelte magát, és a sekélyes True Magic után következő soralbumát ismét kitüntetett helyre rakhatjuk a polcunkon (vagy a best of folderünkben): karakteres zenék, karakteres lírika, ezt vártuk, ezt kapjuk, köszönjük.

Dante Terrell Smith már harmincötödik életévét koptatja, Mos Def néven ismerte meg a világ, és ő vetette vállára a törülközőt a Galaxis Útikalauz stopposoknak vászonra vitt változatában. A "conscious" (elcseszett magyar megfelelővel: intelligens) hip hop képviselője a nagy átlagnál tartalmasabb rímeivel állt be a kilencvenes évek közepén a The Roots, KRS One, Digable Planets és társaik által képviselt politikusrap-vonalba, ám 2006-ban súlyos megbicsaklásnak lehettünk fültanúi a True Magic nagylemez képében: Mos látványosan nem is promotálta, nem volt borítója, egyértelműen jelzett szakítási szándék volt a Geffen Records felé, aminek gyakorlatilag tartozott még egy albummal. Azóta mindenki abban reménykedett, hogy csak gyorsan túl akart esni rajta, és nem kezd lefelé ívelni az üstökös - nos, három év elteltével mondhatjuk: szebben tündököl, mint valaha.

Nem, nem dj szett lesz - nyugtáztuk rövid utánajárást követően a hírt, hogy a Jazzanova Budapestre látogat, ám körülbelül akkora jegyárat kell értük kicsengetni, mint egy közepes magyar fesztivál teljes napjára. Erre a magyarázatot hamar megtaláltuk a koncertnek helyet adó, városligeti műjégpálya mellé felhúzott Terasz09-hez megérkezve, ami egy igazán fresh n funky szabadtéri szórakozóhely és "gasztro-tér" kíván lenni, viszont alapvetően a tehetősebbeket megcélozva.

A borsos belépő nem is vonzott teltházat a nu jazz német helytartóira, a nyolc órai kezdésre óriási üres foltok tátongtak a nézőtéren, azt azonban nem gondoltuk volna, hogy egy órával később a publikum fele már a színpad előtt ropja. Tény, hogy akiben eddig az a kép élt, hogy egy langyos downtempo csapatról beszélünk, abban most minden sztereotípiát örömmel törünk szilánkokra, ugyanis rettentő hangulatos koncertet kaptunk ezen a vasárnap estén.

A zenekar bossás, deephouse-os, belassulós intermezzók mellett főként legutóbbi lemezéről (Of All The Things, 2008) mazsolázott, ami amúgy a korábbi munkásságot tekintve egy elég komoly kitérő a soul vizeire olyan közreműködőkkel, mint Joe Dukie vagy Dwele. Ide az afro vendégénekes Paul Randolph jött velük, aki pedig fél vállán elvitte a show-t - többek között neki is volt köszönhető, hogy a csendesülős koncertből mi lett a végére.

Hát ez:

Ha az elektronikus zene a tönk szélén állna, és muszáj volna irányt választania, hogy merre is csorogjon, akkor nagyon el tudom képzelni, hogy ez lenne az. Mert táncos, mert organikus, mert elegáns egyszerre - ezt tudja a két norvég űrdiszkós mentalista, akik ismét egy bitangjó lemezt faragtak, ismét nem rakva magasabbra a lécet 120 ütem per percnél.

Gyorsan elmondanám, ez azért nem újdonság tőlük. 2005-ös közös albumuk már megért egy misét, de legalább egy tenyérösszeérintést, hogy léteznek még emberek, akik az autodidakta zeneakadémián nem hatásvadász szakra jártak, hanem inkább építészetet tanultak. Kitapasztalták, hogyan kell óvatosan nyúlni, alázattal lenni, a sávokkal és potméterekkel felhintett digitális terepasztalon grófi eleganciával szőni a zenefátylat. Amit most, négy év elteltével megalkottak, az ismét eseményszámba megy - Giorgio Moroder öröksége egy magasabb szintre hozva.

Amikor a legkarakteresebb Wu-verbalista és a legpimaszabb rímeket kihányó Def Jam tag 1999-ben összeállt egy albumra, az eredmény túlzás nélkül a kilencvenes évek toptízes hiphop lemeze lett, ami akár ma is megjelenhetne. Inkább jelent is volna meg újra, reissue formájában - jobban járnának vele az ifjú reppfanok, mint ezzel a második felvonással.

Ülök, és nem örülök. Eszembe jut, micsoda kurvajózást és szobában téblábolást váltott ki belőlem először a Blackout!, Method Man és Redman első közös albuma. Képtelennek tűnt szavakkal körülírni azt a gyurcsokszerűen energetizáló érzést, amit ez a lemez okozott a maga öblös basszusokkal rogyásig rakott, a rímek révén veszélyesen megdönthetetlenre csiszolt képi világával, miközben egyetlen darab tölteléksor sem szorított magának helyet rajta. És mi van most? Egy trekk a csajoknak, egy a fűről, egy a roggyantott kocsis déli gengsztereknek, meg sok másik. Biztos, hogy jó ez így, srácok? How about that? 

Vajon képes-e a független hiphop talán legtekintélyesebb, ám közönség elé állni bevallottan nem kedvelő stúdiómágus-lemeztúrója színpadi előadóvá vedleni oly módon, hogy arra kezek emelkedjenek? És elfogadjuk-e tőle, ha cd-hez nyúl? A Stones Throw kiadó vezéregyénisége, Madlib, és a vele együtt Nyugat-Európát bejáró J Rocc milánói dj-műsorát néztük meg.

A teljes írás itt olvasható.