Amikor a legkarakteresebb Wu-verbalista és a legpimaszabb rímeket kihányó Def Jam tag 1999-ben összeállt egy albumra, az eredmény túlzás nélkül a kilencvenes évek toptízes hiphop lemeze lett, ami akár ma is megjelenhetne. Inkább jelent is volna meg újra, reissue formájában - jobban járnának vele az ifjú reppfanok, mint ezzel a második felvonással.
Ülök, és nem örülök. Eszembe jut, micsoda kurvajózást és szobában téblábolást váltott ki belőlem először a Blackout!, Method Man és Redman első közös albuma. Képtelennek tűnt szavakkal körülírni azt a gyurcsokszerűen energetizáló érzést, amit ez a lemez okozott a maga öblös basszusokkal rogyásig rakott, a rímek révén veszélyesen megdönthetetlenre csiszolt képi világával, miközben egyetlen darab tölteléksor sem szorított magának helyet rajta. És mi van most? Egy trekk a csajoknak, egy a fűről, egy a roggyantott kocsis déli gengsztereknek, meg sok másik. Biztos, hogy jó ez így, srácok? How about that?
De tényleg, hogy van az, hogy hallgatom az új közös akciót, amire nem kevesen és nem keveset vártak, erre idegtépően poliészter alapokkal kell szembesülnöm? Miért van az, hogy hiába több a dallam, mégis rögtön a hallgatás után a memóriám pöcegödrébe merülnek? Miért szarok a refrének, és miért szarom le, hogy még Raekwon és Ghostface Killah is igyekszik menteni a menthetőt (nem különösebb sikerrel)? Miért unom el az albumot már a harmadánál? (Pedig a szövegek Redman gyengébb pontjait leszámítva még mindig erősek, íme Meth egyik parádéja: "I'mma bet on what to do with me, yet, go 'head and Google me / Your boy flow fluently, yes, still got that Wu in me / Screw it, let me do it to death, minus the eulogy." Érdemes ezeket olvasgatni is, mondjuk itt.)
Mert így néz ki a képlet: more bling, less real shit. Hogy miért van ez, nem tudni - talán az évek során egyre elpicsásodó Def Jam ráhatása, talán mert a srácok a negyedik X felé közelítve már a család jövőbeni etetésére gondolnak. A szarul szólás egyetlen fő okra vezethető vissza: ezt a lemezt már nem bízták Erick Sermon kizárólagos teremtő erejére. Pedig kerülgessük bárhogy a kását, ez a - karrierjét a legendás EPMD-ben megalapozó - zöldszemű (ahogy többször is hívta magát, "The Green Eyed Bandit") producer tette igazán naggyá a duó első koprodukcióját sötét-minimalista, mégis funky alapjaival.
Ilyennel azóta sem találkoztunk a hip hop történelemben, és a Blackout!2-n is csak egyetlen zenében. Ez a Dangerous MCees, az album egyértelműen legjobb felvétele, ami még idézi az 1999-es állapotokat (futottak még kategóriás a Father's Day és Dis Iz 4 All My Smokers). Ezzel, és Redman kezdő két sorával búcsúzunk. Helyettük is sajnálva.
"You can, find me up inside a whore / Making her legs go up like Ferrari doors."
Érték: 6.2 / 10