Nos, ha istennek ilyen ököl adatott, akkor Lucifer óvjon minket tőle. Vajon komolyan gondolta-e a MSTRKRFT, hogy néhány tengerentúli rapperrel való bepróbálkozás elfedi a nyilvánvaló tényt, miszerint egy fia használható ötlet nem akadt a hálójukba?
Hallottunk már amerikai reppereket villanyzenével jóféle pertut inni, Adam F színes-rímes dobbasszus lemezétől Common Electric Circusáig, de szögezzük le, hogy ez most nem az. Sőt, már a Jungle Brothers 1988-as tökös hauza is fél ujjal kirántja a szőnyeget a második MSTRKRFT hanganyag alól, ami mintha az egyébként is zsigeri, főként a lábakra ható franciaelektrót szerette volna még tovább egyszerűsíteni, csak valahogy túl jól sikerült.
Lehet, hogy csupán csak az amerikai piacra gyúrnak, a Lil Mo énekével nyitó It Ain't Love valami ilyesmit sugall, az érces alapok nélkül és egy fokkal lassabban vivás aktuálsláger is válhatna belőle. A 1000 Cigarettes már jobb, de hamis jövőképet fest elénk: az erőteljes Daft Punk utórezgés nem is nagy baj, hisz jótól nem szégyen ellesni a fogásokat, na de ennél nemhogy jobb dolgok következnek a továbbiakban, hanem permanens prosztósodás veszi kezdetét, stílusosan a világ második legostobább repperével, Noreagával az élen, bounce low, bounce high, háh háh háh (Bounce). Shit happens.
A Vuvuvu-ról minden érdemi információt elárul a neve, a John Legenddel megáldott Heartbreaker szégyenteljesen lapos, a címadó dal próbálja lekövetni a Boysnoize-féle metálelektrót, de ez is frissesség után szomjúhozik. A So Deep úgy akar ütni, hogy közben inkább magát rúgja herén, a szirupos dallamtúlcsordulás már-már a félrefésült fekete hajú ifjúsági csoportokat célozza meg, engem pedig a falra mászat.
Az album itt már végérvényesen elveszett - még ha a maradék három trekk nyújtana valami felemelőt, akkor talán hümmentenék egyet, de nem, a gödörből nemhogy nem tudtak kimászni, de hallhatóan nem is akartak. Inkább előveszem a három évvel ezelőtti Easy Love-ot, meg a jó kis Wolfmother remixüket.
5.2 / 10
