Először munka közben hallgattam meg. Üresnek tűnt. Nagy hiba volt ez a villámítélkezés: otthon, a fejhallgatót félredobva legyőzött és meggyőzött - hiába, a törzsi dobok nem hazudnak.
A Get Physical társalapító DJ T-ről tudni érdemes, hogy zenéi sosem voltak az egyértelműen örömhormonokra apelláló, uplifting klubdarabok között - még a legugrálósabb elektrohauzain is inkább valami nehezen megfogható, retrós sötétség üldögél, amit még a korai elektronikus műfajokra jellemző melankóliából menthetett át magának. Most megjelent második albuma, az Inner Jukebox esetében már az indítás (ami egyben a címadó track) is egy kisebb paradigmaváltást előlegez meg: lassú építőkockázás deephouse stílusjegyekkel, egy szótagnyi férfivokál-visszhanggal, nyárra hangolva. Aztán kissé ugyan másfelé kanyaradunk, mint arra a finomkodó belépő alapján gondolnánk, de nincs baj ezzel az iránnyal - főleg, ha az ösvényről a dzsungel felé térít el.
Hiszen már a takaros kis minimáldarabbá növő Disben megjelennek a később minduntalan visszaköszönő vonások, a távolságtartó analóg minták helyett törzsire hangolt ütemek, repetitív emberi hangfoszlányok, közel az anyatermészethez - a Gorilla Hug szinte ennek a folytatása, csak kicsit mokányabb kivitelben.
A Bateriánál már kétség nem fér hozzá, hogy fogjuk mi még ezekre a zenékre kapargatni a hajnali tábortűz nyomán arcunkra tapadt kormot, igazi csillagos ég alá, és a lábnak íródott track ez is - sőt, itt már az előző kettőnél is sűrűbben burjánzanak a tribal dobok, gyakorlatilag ezek viszik el hátukon a dalt, no meg a megfelelő pillanatokban odaszúrt egymondatos énekfoszlány ("it's time to save this party?"), ami néha apró modulációkon átesve szilánkjaiban vissza-visszaköszön.
A Mr Piano Hands és a Rituality már egy kanállal nagyobbat merít a melódiazsákból, kár, hogy utóbbinál a műcsellózás nem találtatik annyira szimpatikusnak - még szerencse, hogy Thomas Koch rögtön megmenti a mundér becsületét a Switchcsel, ami ismét az előtérbe rántja emberünk fekete zenei múltját (mert breakelt is ő és funkot is játszott), a fojtott tapsok és a lüktető főtéma a lemez kétségbevonhatatlan királyává koronázzák ezt a szerzeményt.
És tényleg ne hallgassátok munkában. Ha csak nem az a dolgotok, hogy embereket szórakoztassatok néhány tolópoti fölé görnyedve.
7.8 / 10
