Linkblog

Intró

Zenéről azoknak, akik a zenét mindenekelőtt a zenéért szeretik. Hírek és impressziók, kötelező lemezek és emlegetnivaló bulik, térdrogyasztó klasszisok és ismeretlen ügyeskedők. Csak KRAFT legyen benne.

Naptár

április 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Kommentek

a szerző hallgatja

Linkblog

2009.06.18. 16:54 fritz kraft

Mos Def: The Ecstatic

Címkék: lemezkritika hiphop mos def

Na végre. A brooklyni ügyes fekete srác megemberelte magát, és a sekélyes True Magic után következő soralbumát ismét kitüntetett helyre rakhatjuk a polcunkon (vagy a best of folderünkben): karakteres zenék, karakteres lírika, ezt vártuk, ezt kapjuk, köszönjük.

Dante Terrell Smith már harmincötödik életévét koptatja, Mos Def néven ismerte meg a világ, és ő vetette vállára a törülközőt a Galaxis Útikalauz stopposoknak vászonra vitt változatában. A "conscious" (elcseszett magyar megfelelővel: intelligens) hip hop képviselője a nagy átlagnál tartalmasabb rímeivel állt be a kilencvenes évek közepén a The Roots, KRS One, Digable Planets és társaik által képviselt politikusrap-vonalba, ám 2006-ban súlyos megbicsaklásnak lehettünk fültanúi a True Magic nagylemez képében: Mos látványosan nem is promotálta, nem volt borítója, egyértelműen jelzett szakítási szándék volt a Geffen Records felé, aminek gyakorlatilag tartozott még egy albummal. Azóta mindenki abban reménykedett, hogy csak gyorsan túl akart esni rajta, és nem kezd lefelé ívelni az üstökös - nos, három év elteltével mondhatjuk: szebben tündököl, mint valaha.

A produceri gárdára pillantva garantált az ütőképesség, de hogy már a startvonalnál nagyobbat üssön a vártnál, arra nem gondoltunk. A Supermagic ezt teszi: olyan elementáris, heads-up kezdés Oh No tökös riffekkel megbolondított alapjával, amit nem mostanában hallottam hiphop albumon, viszont biztosan ezt ajánlanám mindenkinek vizsgadrukk-kezelésre. Aztán Chad Hugo, avagy a fél The Neptunes mutatja ki a foga fehérjét egy kis harci tubával (Twilite Speedball), majd adja át a stafétát Madlibnek, akinek a beatje annyira megihlethette az itt vendégrapperként szereplő Slick Ricket, hogy élete egyik legérettebb verzéjét reppelte fel (Auditorium - szerintem a legerősebb dal idestova).

Az album tizedik percénél járunk, de már el vagyunk kényeztetve - és akkor még olyanokkal lát el minket Mr Boogieman, mint a himnikusra hangolt Life In Marvelous Times, az ő már nem egyszer megcsodált énekhangjára (nincs meg a 2004-es New Danger album? Beszerezni!) számot tartó, füstös hangszerelésbe csomagolt Pistola, a Fela Kuti felvezetése után bólogatóbugira váltó Quiet Dog Bites Hard, vagy a régi harcostárssal, Talib Kwelivel közös History, amit a megboldogult J Dilla jegyez, egy olyan emelkedett soul mintát keblére ölelve, amit csak ő tud így a keblére ölelni. 

A már említettek mellett hadd betűzzem még Mr Flash és Preservation nevét is a zenealapozók közé, ők is becsületteljes munkát végeztek, és járultak hozzá egy albumhoz, ami jócskán túlmutat a fásultnak hitt hiphopon, s valószínűleg visszahelyezi a bizalmat azokba, akik Mos Defet letudták azzal, hogy beállt a színészkasztba, és bon voyage. Ráaádásul nem is eresztette bő lére a produktumot: 45 percben megkaptuk azt, amiért anno megszerettük őt - de egy igazán tartalmas és jóllakató 45 percben. És ez éppen elég.

 8.5 / 10 

+ egy kis bónusz csemege a végére.

 

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kraft.blog.hu/api/trackback/id/tr661193674

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Mesif 2009.07.01. 17:20:39

Gratu, nagyon jó írás, teljes mértékben egyetértek vele! :)
Mos Def talán egyik eddigi legjobb munkáját tette le az asztalra, zseniális ez az "experimentális" mentalitás. Tényleg "példaértékű".