Na végre. A brooklyni ügyes fekete srác megemberelte magát, és a sekélyes True Magic után következő soralbumát ismét kitüntetett helyre rakhatjuk a polcunkon (vagy a best of folderünkben): karakteres zenék, karakteres lírika, ezt vártuk, ezt kapjuk, köszönjük.
Dante Terrell Smith már harmincötödik életévét koptatja, Mos Def néven ismerte meg a világ, és ő vetette vállára a törülközőt a Galaxis Útikalauz stopposoknak vászonra vitt változatában. A "conscious" (elcseszett magyar megfelelővel: intelligens) hip hop képviselője a nagy átlagnál tartalmasabb rímeivel állt be a kilencvenes évek közepén a The Roots, KRS One, Digable Planets és társaik által képviselt politikusrap-vonalba, ám 2006-ban súlyos megbicsaklásnak lehettünk fültanúi a True Magic nagylemez képében: Mos látványosan nem is promotálta, nem volt borítója, egyértelműen jelzett szakítási szándék volt a Geffen Records felé, aminek gyakorlatilag tartozott még egy albummal. Azóta mindenki abban reménykedett, hogy csak gyorsan túl akart esni rajta, és nem kezd lefelé ívelni az üstökös - nos, három év elteltével mondhatjuk: szebben tündököl, mint valaha.
A produceri gárdára pillantva garantált az ütőképesség, de hogy már a startvonalnál nagyobbat üssön a vártnál, arra nem gondoltunk. A Supermagic ezt teszi: olyan elementáris, heads-up kezdés Oh No tökös riffekkel megbolondított alapjával, amit nem mostanában hallottam hiphop albumon, viszont biztosan ezt ajánlanám mindenkinek vizsgadrukk-kezelésre. Aztán Chad Hugo, avagy a fél The Neptunes mutatja ki a foga fehérjét egy kis harci tubával (Twilite Speedball), majd adja át a stafétát Madlibnek, akinek a beatje annyira megihlethette az itt vendégrapperként szereplő Slick Ricket, hogy élete egyik legérettebb verzéjét reppelte fel (Auditorium - szerintem a legerősebb dal idestova).
Az album tizedik percénél járunk, de már el vagyunk kényeztetve - és akkor még olyanokkal lát el minket Mr Boogieman, mint a himnikusra hangolt Life In Marvelous Times, az ő már nem egyszer megcsodált énekhangjára (nincs meg a 2004-es New Danger album? Beszerezni!) számot tartó, füstös hangszerelésbe csomagolt Pistola, a Fela Kuti felvezetése után bólogatóbugira váltó Quiet Dog Bites Hard, vagy a régi harcostárssal, Talib Kwelivel közös History, amit a megboldogult J Dilla jegyez, egy olyan emelkedett soul mintát keblére ölelve, amit csak ő tud így a keblére ölelni.
A már említettek mellett hadd betűzzem még Mr Flash és Preservation nevét is a zenealapozók közé, ők is becsületteljes munkát végeztek, és járultak hozzá egy albumhoz, ami jócskán túlmutat a fásultnak hitt hiphopon, s valószínűleg visszahelyezi a bizalmat azokba, akik Mos Defet letudták azzal, hogy beállt a színészkasztba, és bon voyage. Ráaádásul nem is eresztette bő lére a produktumot: 45 percben megkaptuk azt, amiért anno megszerettük őt - de egy igazán tartalmas és jóllakató 45 percben. És ez éppen elég.
8.5 / 10
+ egy kis bónusz csemege a végére.