Ha az elektronikus zene a tönk szélén állna, és muszáj volna irányt választania, hogy merre is csorogjon, akkor nagyon el tudom képzelni, hogy ez lenne az. Mert táncos, mert organikus, mert elegáns egyszerre - ezt tudja a két norvég űrdiszkós mentalista, akik ismét egy bitangjó lemezt faragtak, ismét nem rakva magasabbra a lécet 120 ütem per percnél.
Gyorsan elmondanám, ez azért nem újdonság tőlük. 2005-ös közös albumuk már megért egy misét, de legalább egy tenyérösszeérintést, hogy léteznek még emberek, akik az autodidakta zeneakadémián nem hatásvadász szakra jártak, hanem inkább építészetet tanultak. Kitapasztalták, hogyan kell óvatosan nyúlni, alázattal lenni, a sávokkal és potméterekkel felhintett digitális terepasztalon grófi eleganciával szőni a zenefátylat. Amit most, négy év elteltével megalkottak, az ismét eseményszámba megy - Giorgio Moroder öröksége egy magasabb szintre hozva.
De először is ragadjunk le a két úriembernél, ismerkedjünk össze velük, tudjuk meg róluk az információkat. Az alább linkelt képen jobbról balra haladva: Hans-Peter Lindstrøm a zöld dombokkal körülölelt, csendes Osloban él, több hangszeren játszó multi-instrumentalista, és korábbi el-elejtett 12"-es munkáit (plusz remixeit, köztük az LCD Soundsystemnek készített Tribulations átirattal) követően tavaly előállt egy vitán felül műremeknek nevezhető szerzői albummal, a Where You Go I Go Too-val, amin mindössze három szám szerepelt, de azok egyenként 29, 10, és 16 perces opuszok - a szó legszorosabb értelmében. A zenei lapok elaléltak a gyönyörtől (emberünk saját blogján szó szerint is citálja az egyes kritikákat).
Szinte egymásnak teremtette őket a sors Prins Thomassal, aki gyerekként a hiphopba szerelmesedve már szíjhajtásos lemezjátszón ügyeskedett, brékelgetett suli után, később szintén bomlasztotta a húrokat egy rakás norvég együttesben, majd a 90-es években önálló klubot megnyitó barátai rezidens dj-nek kérték fel. Lindstrom állítólag akkor hallotta először őt játszani, amikor felrakta a Whamtől a Club Tropicana-t - meséli Prins nevetve egy interjúban.
Összebonyolódtak tehát, stúdiózseni a dj-vel, és onnantól kezdve, hogy Hans-Peter elmutogatta Prinsnek, hogyan kell egyáltalán a számítógéphez nyúlni zenetákolás ügyében, mostanra a második közös lemezükig jutottak. Ahogy az első anyaguknak külön címet sem adtak, úgy ez nemesen-egyszerűen a kettes számot kapta, és a megkezdett hagyományt folytatja: kozmikus diszkóhömpölyeg a legjobb fajtából. Az újabb és újabb hangok a legtöbbször nem hirtelen törik át a tudatos észlelés falát, hanem egyszer csak ott vannak, és kész. A kifogástalan soundscape-építkezés téglái pedig a pszichedelikus szintijátékok, a horizontig zengetett gitárrifek, bugyborékóló egyetemes szeretet. Eddig a legigazabb nyári album - Jim Morrison kedvence, amint autókázik le a Balatonra. Meg a tiéd, ha meghallgatod.
8.7 / 10
